Minden szépen indult. Az erdélyi fônemes birtokosok nem voltak olyan dúsgazdagok, mint az Esterházyak vagy a Károlyiak, de Marosvásárhelytôl húsz kilométernyire, a Kis-Küküllô bal partján, Bonyhán, a Bethleneknek szép neogótikus kastélyuk volt, és ott jómódban nevelkedett a három fiú, Gábor, Farkas és az ifjabb Ádám. A ház ura egyszer Kolozsvárott járt, benézett a kaszinóba. Az egyik kártyaasztaltól éppen elhívtak valakit, odaintették hát gróf Bethlen Ádámot, hogy üljön be negyediknek. Nem volt szenvedélyes kártyás, ritkán forgatta az ördög bibliáját, de barátságból leült. Mellé szegôdött a szerencse. Szívesen hazament volna aludni, de úgy érezte, hogy ennyi pénzzel nem illô felállni. Hajnalban abban állapodtak meg a többiekkel, hogy másnap folytatják. Bethlen Ádám veszteni akart. Fortuna istenasszony azonban továbbra sem hagyta el. A gróf hatalmas összeget nyert, amin azután Szovátán nyaralót vásárolt. A gyerekek a Medve-tóhoz jártak nyaralni, s játszótársnak kaptak ajándékba két igazi medvebocsot, amelyek cammogtak utánuk sétáikon, mint a kutyák. Bonyhán nagyra nôttek, ölelésük túlságosan csontropogtatóvá vált, így Bethlen Ádám végül a budapesti állatkertnek ajándékozta mindkettôt. Amikor Bethlen Farkas az egyetem után egy évig gyakornok volt a Csonka Gépgyárban, kiment az állatkertbe, és az egyik mackót még viszontláthatta.

1926 karácsonyán a kandallóban égett a tűz az ünnepi vacsora után, amikor Bethlen Ádám felsorakoztatta maga elé a három fiát, közöttük a tizenhárom éves Farkast, és elmondta nekik, hogy változnak az idôk, s bár jövedelmez még a birtok, a szôlô, az erdô, a sertéstelep és ökörhizlalda, de a vagyon fennmaradására már nem lehet biztosan számítani, tehát válasszanak szakmát. Így történt, hogy miután kijárták a marosvásárhelyi Református Kollégiumot, mindhárman tovább tanultak. Gábor geológusként késôbb a lispei olajkitermelésnél dolgozott, Ádám a kereskedelmi akadémiáról szerzett oklevelet, Farkas német műszaki fôiskoláról mérnöki diplomát.

Milyen élet folyt a kastélyban? Bonyha lakóinak a 25 százaléka román volt, 10 százaléka cigány. román volt Bethlenék szakácsa is, Gernyeszegen tanult fôzni. A hírneves vadász, gróf Teleki Sámuel Angliából hozott szakácsot, nála tanult. A konyhában hárman segítettek, és a házi pék mást sem csinált, mint folyvást sütött. A kommunista idôkben Bethlen Farkassal számtalanszor írattak önéletrajzot és gyakran kérdezték, hány szoba volt az atyai házban. Nehéz kérdés, mert soha sem számolta meg. S nem akart beírni se túl sokat, se túl keveset. A családot sofôr furikázta a Daimleren (ma vagyont érne a kocsi). Autón jártak, ökörrel szántottak.

Bethlen Farkast már gyerekként nagyon érdekelte a technika. A könyvtárszobában volt egy rugós szék, csavarral állítható. A kisfiú kiszerelte a csavart, de nem tudta visszatenni. Bethlen Ádám addig nem engedte ki a szobából, amíg a csavar vissza nem került a helyére. Amikor dönteni kellett, milyen szakmát válasszon, azt válaszolta, hogy repülôtervezô mérnök szeretne lenni. Meggyesen volt egy mezôgazdasági géplerakat, annak a tulajdonosa, Oberth úr bemutatta a fivérét, a német rakétamérnököt Bethlen Ádámnak, és a beszélgetés eredményeként Farkas érettségi meg a budapesti gyári gyakorlat után Szászországba, Mittweida műszaki fôiskolájára iratkozott be. „Most voltam ott, szörnyű állapotban van az intézmény" – meséli Bethlen Farkas. Régen az aulában üvegtetô volt, szobrok, pálmák, szökôkút. Most vakolatlan téglafalakkal osztották fel a teret irodáknak. De az utcasarkokon akkoriban mindig nyolc-tíz rosszkedvű férfi álldogált, cigarettázva és beszélgetve. Munkanélküliek. „A hitleráj idején azután eltűntek. Megkezdôdött az Autobahn-építkezés, kellett a munkás." Hamarosan megindult a zsidóüldözés. A zsidó boltosok kirakatüvegére a nácik vörös csillagot mázoltak és feiratot: „Itt német ember nem vásárol".

A diploma megszerzése után Bethlen Farkas visszatért Bonyhára. De néha felutazott Budapestre, ami nem volt egyszerű dolog. Kiutazási engedélyt kellett szerezni a román prefektustól. Egy demizson bor járt a tisztviselônek, és a hosszú, kék román útlevélbe csúsztatott bankókkal kellett egyengetni az engedély útját. A mérnök végzettségű fiatalember két évig a birtokot vezette. Már sejthetô volt, hogy elveszik az erdôt, tehát helyesnek látta fokozni a fakitermelést. Ehhez is engedély kellett, s mivel a lej nem sokat ért, Napóleon-aranyak vándoroltak a népszerűtlen tisztviselô, Ionescu Porcu zsebébe.

Gábor már Lispén dolgozott, Ádám még Budapesten tanult, amikor kitört a háború. Farkast behívták a román hadseregbe. Bár mérnöki oklevele volt, magyarként nem kerülhetett a műszakiakhoz, elvitték gyalogosnak a Regátba. A hálóterem tele volt poloskával, tetűvel, nem sokat használt ellenük a kiosztott sárga por. Szerencsére bevonulás elôtt a fiatalembernek Bonyhán varrtak egy hálózsákot, abba bújt éjszakára. Kolozsváron még megtartották a bált a kaszinóban, arra jó lett volna elmenni. Ám eltávozás csak a gyengélkedôknek járt. Bethlen Farkas ezért megjelent az orvosezredes elôtt, és hátfájásról panaszkodott. Vitt magával 500 lejt, de amikor meglátta a tekintélyes orvost az összes kitüntetéseivel, félt, hogy felháborodik, ha pénzt próbál a kezébe csúsztatni. Miközben ecsetelte fájdalmait, egyre azon gondolkodott, hogyan adhatná át a bankókat. Az ezredes hirtelen felpattant és odarontott hozzá. „Most kidob" – riadt meg az ifjú ôrvezetô. „Adja már ide azt a pénzt, ne vesztegesse a drága idômet" – mordult rá az orvos, zsebre gyűrte az 500 lejt, és kiírta az eltávozási cédulát.

A Bethlen név akkoriban inkább hátrány volt Romániában, mint elôny. A nyurga ôrvezetô mindig elôl állt a sorban, és az ôrmester gúnyosan mutogatott rá: „Látják, ennek a nagybátyja az a Bethlen István, aki visszaköveteli Erdélyt!" (Bethlen István unokatestvére volt az idôsebb Bethlen Ádámnak). A fiatal mérnöknek Németországban Wolfgang volt a keresztneve, a román hadseregben pedig románosította a Farkast. Egyszer tábornoki vizitet kapott az ezred, és a peckes hadfi a legelöl állóhoz fordult: „Mi a neve?" A gróf haptákba vágta magát: „Lupu Bethlen". A tábornok ebbôl csak a Luput értette meg és a katonákhoz fordult: „Ilyen szép szál román legények kellenek a hadseregnek!"

Bethlen Farkas embercsempészek segítségével hamarosan átszökött Magyarországra, és a Ganz-gyár találmányfejlesztô részlegében talált magának munkát. Mint román állampolgárt nem hívták be katonának. Egy szép napon a Vöröskereszt lépett vele érintkezésbe. Azt a feladatot kapta, hogy Wallenberg védelme alatt álló zsidó gyerekek élelmezését biztosítsa. Az ostromot a Kelenhegyi úton, a Jendrassik-villában vészelte át. A ház mögött húsz méterrel, a dombtetôn német légelhárító üteg volt beásva. Ezt igyekeztek elhallgattatni a gépek, és Jendrassikék villája s mellette Nékám professzoré végül rommá vált. Az oroszok bejövetele után Bethlen Farkas visszament volna a Ganzhoz, de az üzem teljesen leállt. Vonat indult román állampolgárokkal és diplomatákkal Bukarestbe, erre szállt fel a fiatalember, hogy visszatérjen Romániába a szüleihez, akik akkor már Dicsôszentmártonban laktak, mert ott még maradt egy kis birtokuk. Mihály király elűzése után azt is elvették. A család Bethlenné nôvéréhez, Kendeffyékhez költözött Hátszegre. Az ifjabb Bethlen Ádám egy bôr- és csontgyűjtô telepen kapott könyvelôi állást, iszonyú bűzben dolgozott nap mint nap. Farkas rádió-, varrógép-, írógép- és órajavítást vállalt. Pótalkatrész-beszerzési lehetôségek nélkül. A helyi kolostorból éppen akkor távolították el az apácákat, és az állam az épületben kórházat létesített. Műszaki igazgatónak egy teherautósofôrt neveztek ki, aki tehetetlenül téblábolt a folyosókon, míg végül megtalálta a megoldást: „Hívják a mérnököt!" Így lett Bethlen Farkas egészségügyi mérnök-szakértô, s az maradt egész életében. Hat évig viszonylag simán mentek a dolgok, a gróf a kórház műszaki beosztottjaként dolgozott, újszerű műtôvilágítást talált ki, és megszerkesztette az elsô román altatókészüléket. Jobb lett volna, ha kezdetnek egy egyszerű és gyors sérvoperáció paciensét altatják el vele, de négyórás bélműtét volt a próba. Ha a készülék leáll, Bethlent szabotázsért börtönbe vetik. Ám nem állt le, és a gróf megkapta a feltalálók csillaga kitüntetést. Hat éve járt ekkor egy lánnyal, s ötvenhat karácsonyán eljegyezte.

Az 1956-os magyar forradalom után fagyos szél fújt át egész Erdélyen. Elindult a végül mintegy háromszázezer embert érintô letartóztatási hullám. Románokat és magyarokat egyaránt elhurcoltak. Államellenes összeesküvés volt ellenük a vád. Az arisztokraták eleve gyanúsak voltak. Bethlen Farkast a gyári irodából vitte el két civil ruhás Securitate-ember. Temesvárra került, majd Aradra. Itt tizenhat katolikus pappal zárták be két hétig. Hamarosan megkezdôdött a kihallgatássorozat, melynek során azt akarták bebizonyítani, hogy összeesküdött hatvannégy társával. Börtöntárs volt Bánffy István, aki 19 évet kapott, és Orbán Károly, akinek fôbenjáró bűne volt, hogy angol nôt vett feleségül, tehát kivégezték. Bethlen Farkas Aradon tudta meg, hogy halálra ítélték. Láncot csatoltak bokájára, vasgolyóval. Hamarosan Illavára vitték, a hirhedt régi kazamatás börtönbe. Húsz ágyra nyolcvan rab jutott, az ágy alatt is aludtak, a gróf összehúzódzkodva, az ablakpárkányon. Egy román elítélt biztatta: „Az elsô három év a legnehezebb. Azután fokozatosan elszakad az ember a külvilágtól. Elfelejti a családját, a múltját, s csak az lesz fontos, hogy holnap mit adnak ebédre, lesz-e eggyel több zsírkarika a híg levesen, mint ma volt."

Bethlen Farkas ítéletét elôbb életfogytiglanra, majd huszonkét évre változtatták. Immár aláírta, hogy összeesküvô. Akinek húsz éven felüli volt az ítélete, azt nem vitték munkára. A gróf félsötétben ült a kemény priccsen, sétákról és ételekrôl álmodozott. Hosszú hónapok után vitték elôször sétálni egy szűk udvarba. Tenyérnyi zöld fű sarjadt a falon. A cellából kilépô rab számára ez a tenyérnyi zöld úgy világított, mint a fényszóró. Hét évig hurcolták Bethlen Farkast börtönrôl börtönre, míg azután 1963-ban Románia nyugati gyárberendezések, gépek behozataláról kezdett tárgyalásokat, és a Nyugat a politikai foglyok szabadlábra helyezését követelte. Enyhült a terror. A felsorakoztatott rabok elé állt ki egy tiszt: „Na, halljuk, melyikük mihez ért? Akire szükség van, az gyárban fog dolgozni." A gróf azonnal jelentkezett, hogy okleveles mérnök. „Mérnök az van itt elég" – legyintett a tiszt. Bethlen Farkas legközelebb már finommechanikusként mondta be a foglalkozását, és azonnal beosztották a szamosújvári bútorgyárhoz. A sorakozónál, a börtönben a tordai állomásfônök fia, Kovács síbajnok, a korábbi román olimpikon állt mellette. „Mondd te is, hogy műszerész vagy!" – biztatta Bethlen. Így azután Kovácsot szintén áthozták a gyárba, ott azonban figyelmeztették a rabokat: ha kiderül, hogy csak jobb körülményeket remélve mondták magukat szakmunkásnak, súlyos büntetés vár rájuk. Kovácsot szerencsére zsanérpréselônek osztották be, egyszerű munkára. A gróf azonban hamarosan az üzem sztárműszerésze lett, majd a tervezôirodára került. A gyári brigád egyik tagját besúgóként küldték velük a börtönbôl, azt kellett jelentenie, ki tesz rendszerellenes megjegyzéseket. Ô persze elsônek szabadult. Másnap Bethlen Farkast hívatta magához a művezetô, és közölte vele, hogy ezentúl tôle várják a bizalmas jelentéseket. A mérnök egész éjjel nem aludt. Reggel csak annyit mondott neki a művezetô: „Hétfôn kezdheti". Este azonban hirtelen visszahozták a régi spiclit, kiderült, hogy tévedésbôl túl hamar helyezték szabadlábra.

Bethlen Ádám kimaradt a letartóztatási hullámból, és mialatt fivére a börtönbüntetését töltötte, sikerült kivándorolnia Angliába. Jókora dollárösszegért egy bécsi ügyintézô megindította Bethlen Farkas kivándorlásának az egyengetését is, hogy szabadulása után elhagyhassa Romániát. 1965 ôszén teherautóra tették, Kolozsvárra szállították a hét éve sínylôdô rabot. Onnan Bukarestbe igyekezett, az iratait intézni. Kopaszra nyírt fejével, soványan és szerencsétlenül álldogált a pályaudvar sarkában, nézte, ahogyan miniszoknyás lányok nevetgélnek a büfénél. Hét éve nem látott egyetlen nôt sem. A menyasszonyával az volt az egyezség, hogy három évig vár rá.

Tíz napon belül tizenhét okmányt kellett beszereznie a kivándorláshoz. Például igazolást a könyvtáraktól, hogy nem tartozik kikölcsönzött könyvvel. Még a repülôtéren is szorongatta Bethlen Farkast a félsz és az izgalom. Volt úgy, hogy közvetlenül a beszállás elôtt lépett oda valakihez a Securitate embere: „Jöjjön csak, maga itt marad". Útlevele nem volt, utazási okmányok lapultak a zsebében. A Sabena brüsszeli járatához odatolták a lépcsôt. A mérnök utolsónak állt a sorban. Felpillantott. Gyönyörű lökhajtású motorok néztek vissza rá a szárnyakról. Ilyeneket szeretett volna tervezni egész életében.

Lejegyezte: