D. Magyari Imre

„Jössz?" – kérdezte gyerekkoromban apám vasárnap reggelenként.

Apám a Rádiózenekarban hegedült, az együttes minden vasárnap délelôtt a Zeneakadémián adott koncertet, a kérdés arra vonatkozott, megyek-e vele a hangversenyre. Én mindenkori úri kedvemnek megfelelôen válaszoltam, ha nemet mondtam, apám nem szólt semmit, csak szomorúan elindult egyedül, ha igen, mentünk együtt, az Akadémián valaki beültetett valahová, és hallgattam a zenét a gyönyörű teremben. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz – vagy igen? –, de a zene szeretetére valahogy így kell nevelni, ha apám erôszakoskodik, soha nem fogom szeretni a zenét, ami nagy hátrány, úgyis olyan árván állunk a világban, s ha nincs mibe kapaszkodnunk, az határozottan kellemetlen.) Olykor Mariska néni ültetett le, távoli rokonunk, aki jegyszedôként dolgozott itt, míg lánya a stockholmi operaház elsô hegedűseként bizonyította a magyar zenészképzés magas színvonalát, ó, igen messze lehet repülni a zene szárnyain, különösen forradalmak után. Errôl akkor még mit sem tudtam, ötvenhatot akkoriban még számtanórán sem emlegették, s nem tudtam sok egyébrôl sem. Arról például, hogy 1940. október 6-án itt zongorázott utoljára Bartók Béla – „Talán a bizonytalanságba megyünk, de más választásunk nincs" – írta pár nappal késôbb Svájcból Paul Sachernek –, vagy arról, hogy néhány év múlva, 1948 májusában itt vezényelt egy ismeretlen fiatalember, Leonard Bernstein, épp ismeretlensége miatt fél ház elôtt, ami a második részre zsúfolt ház lett, mert a rádiót hallgató zenerajongók iderohantak. Sôt azt sem tudtam, hogy az ilyen délelôtti hangversenyt a tizenkilencedik században – 1876-ban tartották az elsôt – zenészeti reggélynek nevezték. Milyen szép kifejezés pedig!

Nem tudtam semmi ilyesmirôl, csak ültem ott boldog tudatlanságban és – talán Mariska nénitôl, talán a zenekari tagok barátságosságától, talán a terem szépségétôl, de a leginkább mindettôl együtt – otthon voltam. Ma is otthon vagyok, egyre inkább ilyen helyeken vagyok csak otthon, egy-egy színházban, moziban, könyvesboltban. Az ember néha bemenekül az Akadémiára, aggódva befülel, hogy zenét játszanak-e még itt, vagy az épületet megvette már egy bank, párt vagy multinacionális vállalat. (Még zenét játszanak.)

A Zeneakadémiát is öröktôl fogva állónak gondoltam, ahogy egy gyerek öröktôl fogva állónak gondol egy ilyen szép és nemes épületet, amely ráadásul Liszt Ferencrôl van elnevezve.

A Waldbauer vonósnégyes és Bartók

Nem hittem volna, hogy Liszt nem is örült annyira, mikor – ennek százhuszonötödik évfordulóját ünnepeltük most, 2000 novemberében – megnyílt a Zeneakadémia.

Az élet, mint ez a késôbbiekben egyre inkább kiderült számomra, bonyolult.

Vélnénk, mikor a múlt század második felében szükségessé vált egy felsôfokú zenei tanintézmény, mindenki lelkesen tette a dolgát, mentek a dolgok presto, sôt prestissimo. De ebben az országban nem olyan könnyű létrehozni, felépíteni valamit, Nemzeti Színházat, Zeneakadémiát, mi a largo és a lento országa vagyunk, nem említve olyan sajátságokat, melyekre nincsenek zenei szakkifejezések, ezért is szép a zene…

Egy zeneakadémia szükségességének gondolata 1866-ban merül fel elôször, a gondolat megfogalmazója Sándor József, aki az Ábrányi Kornél szerkesztette Zenészeti Lapokban teszi közzé kiáltványát. Négy év múlva Fáy Antal veti fel, hogy az intézmény elnökévé Liszt Ferencet kell felkérni. 1871-ben kérvényt terjesztenek az országgyűléshez, a pénzügyi bizottság véleménye kedvezô, az akadémia létesítéséhez szükséges összeget felveszik az 1872-es költségvetésbe, de aztán a képviselôházban mégsem szavazzák meg, viszont 1873-ban újratárgyalják az akadémia ügyét… Idézzük 71-bôl Csengery Antal egy mondatát, talán van némi aktualitása: „A közoktatás terén bármely irányban beruházott összeg meghozza az országnak kamatait."

1873-ban a közoktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston az alapelvek tisztázására bizottságot hív össze, melynek elnöke Haynald Lajos kalocsai érsek. Ô az, aki egy levélben így ír a majdani névadónak: „Kedves Liszt, szeretem az ön személyét, de semmit sem értek a műveibôl." Ez némiképp jellemzi azt a Liszt által „sárbaragadt"-nak nevezett zenekultúrát, amelybe ô érthetô módon nem vágyott annyira. Annál szebb, hogy 1876-ban mégis ezt írja Carolyne Wittgensteinnek: „…minthogy Magyarországon születtem, illô, hogy itt hasznát vegyék, bármily csekély mértékben is, zenei tehetségemnek. Anélkül, hogy frázisokkal fitogtatnám hazaszeretetemet, inkább azon vagyok, hogy a vele járó feladatokat teljesítsem…" Mikor 1874-ben elfogadják az új költségvetést, s a király is beleegyezését adja az akadémia létrehozásához, Liszt igényességbôl ódzkodik, „óvatos késleltetést" javasolva: „Az anyagi eszközök nem elegendôek, és a munkatársak, akikre szükség lenne, hiányoznak.

Léner vonósnégyes

Mi sem természetesebb, hogy ezek után, ezek dacára, ezek ellenére 1875 tavaszán Trefort kinevezi Lisztet elnökké, s november 14-én megnyílik a zeneakadémia. Liszt nincs itt a megnyitón, de a következô év márciusában megkezdi a tanítást. Mert azon van, hogy a hazaszeretettel járó feladatokat teljesítse… Nehéz itt az ilyetén feladatok teljesítése: még 75 decemberében Liszt ellen interpellál a pénzügyi bizottság egy tagja, maga Zsedényi Ede, mire a Zenészeti Lapokban ez jelenik meg: „Soha még a parlamentben oly botrányos, primitív és annak szellemi szupremáciáját érzékenyebben sértô nyilatkozatok nem történtek…"

Csak a fejlôdést illusztrálandó idôztem el e kis epizódnál. Ez a tizenkilencedik század, ezen mára túl vagyunk. Naponta történnek oly nyilatkozatok…

A budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeumban látható a legelsô órarend: ellenpontozat, zenetörténelem, zenészeti aesthetika… Harminckilenc növendéket tanít öt tanár: Ábrányi Kornél (esztétika, zenetörténet, az elsô magyar nyelvű zeneesztétikai könyv szerzôje), Erkel Ferenc (zongora), Liszt Ferenc, Nikolits Sándor (zeneelmélet) és Robert Volkmann (zeneszerzés). A helyszín a Hal tér 4. szám alatt álló ház második emelete. Az elsô emeleten van Liszt második pesti lakása. 1879-re készül el a Sugár úton az az épület, ahová az akadémia és két évvel késôbb Liszt is átköltözik. 1986 óta itt, az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán van az Emlékmúzeum. Áll esetleg az ember a sarkon, s arra gondol, különösen, ha aznap már a Trefort utcában és a Csengery utcában is járva megalapozta historikus hangulatát, hogy a fôutca névadója meg a mellékutca névadója is írt a ház lakójáról, az elôbbi kissé elszomorítót („Semmit sem értek a zenéhez, de értem Lisztet", bár miért kellene egy miniszterelnöknek a zenéhez is értenie? Bôven elég, ha a miniszterelnökséghez ért…), az utóbbi egy gyönyörű ódát: „Hírhedett zenésze a világnak…" Sajátos sarok ez. Aztán megnézi a hírhedett zenész fogadótábláját: „Liszt Ferenc lakásán található kedden, csütörtökön, szombaton 3 és 4 óra között", elmereng a szalonban a háromoktávos néma úti zongora fölött – mi a csodát kezdett Liszt három oktávon? –, s némi szomorúság fogja el arra gondolva, amit Wohl Janka írt: „Addig, amíg Liszt vendégként érkezett, rövid idôre, ünnepelték, körülvették…, aztán megszokták, hogy itt látják, otthon volt, és vége…" Ez is igaz, és az is, amit Moravcsik Géza, az akadémia titkára fogalmazott meg: „… tanári működése intézetünk történetében korszakalkotó. Az ô szelleme vetette meg a modern zongorajáték technikájának és elôadó művészetének alapjait." Tanítványa volt Thomán István, aki majd Bartókot tanítja.

Az akadémia tananyaga, tanári kara fokozatosan bôvül. Az 1882/83-as tanévtôl tanít Hans Koessler. Róla írta Csáth Géza: „… még soha zenepedagógus ennyi kiváló tanítványt nem nevelt." A kiváló tanítványok közé tartozik Bartók Béla, Dohnányi Ernô, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Kodály Zoltán, Szirmai Albert, Weiner Leó. A hegedű oktatását Huber Károly, majd fia, Hubay Jenô kezdi meg, lemondva a brüsszeli királyi konzervatórium tanári állásáról, a gordonkáét David Popper. Erkel után 1886/87-ben Mihalovich Ödön lesz az igazgató – ekkor a növendékek száma százkilenc, a tanároké tizennégy. Mihalovich 1919-ig igazgatja és fejleszti igen határozottan az intézményt: a század elejére kialakul az oktatás rendszerének az a formája, amely lényegében szinte máig érvényben volt. Ekkor épül fel a mostani Zeneakadémia is: 1907. május 12-én nyílt meg, az egyik megnyitó hangversenyen volt növendékként és frissen kinevezett tanárként Bartók játssza Robert Volkmann zongoraversenyét. (Milyen lehetett, kérdeznénk, de ezt már soha nem fogjuk megtudni. Az utókor kegyetlenül selejtez, hogy egy durva szót használjunk. Ennek érzése egy ilyen cikk írása közben is „szorítva hat" a kebelre: hány nagyszerű férfiú soroltatott s soroltatik még fel, kiknek neve csak igen kis körben vagy még abban sem ismert, alkotásaikról nem is szólva…)

A huszadik század elsô évében, 1901-ben vásárolja meg a minisztérium a telket, az épület tervezésével Korb Flórist és Giergl Kálmánt bízzák meg. A dolgok természetesen most is largo és lento mennek, az építkezés csak 1904-ben kezdôdik el. Azt nem is említem, hogy a minisztérium többször is akadékoskodik, például akkor, mikor egy pályázatra az építési bizottság csak két pályázót hív meg, vagy akkor, mikor Stróbl Alajossal közlik, mi mindenre is van jogosítva a „ministeri biztos". Az építkezés ideje alatt egyébként három kultuszminiszter váltja egymást, azért akad, ami allegro. Mára szerencsére mindez feledésbe merült, avagy mondjuk úgy, a történelem folytonossága szépen megmutatkozik abban, hogy a régi mizériák helyére folyvást új mizériák lépnek. Belefeledkezünk a frízek, freskók, medaillonok szépségeibe, Róth Miksa díszüvegeibe, Körösfôi Kriesch Aladár A művészet forrása című alkotásába, Telcs Ede domborműveibe, esetleg felfedezzük az ezerkétszáz fôs nagyterem orgonájának oldalsó sípcsoportjai fölött lévô feliratokat: Sursum corda, Favete linguis, s miközben felemeljük szívünket és megtartóztatjuk nyelvünket, elhatározzuk, ha valaha orgonát akarnánk hazulra, csak a ludwigsburgi Walcker orgonagyártól rendelnénk. A nagyterem egyébként korai vasbeton-építészetünk kimagasló alkotása, bár senki sincs, akinek egy ilyen gyönyörű teremben a vasbeton szó eszébe jutna.

A megnyitó idején Apponyi Albert a miniszter, ô mondja ünnepi beszédében: „Sajnos, a mostoha gazdasági viszonyok közt csak keveset tehetünk a művészetekért." Szép ez egy kulturális miniszter szájából…

Az új épületben lesz tanár Bartók Béla, Dohnányi Ernô, Kodály Zoltán, Weiner Leó. Dohnányit 1919 februárjában nevezik ki igazgatónak – ô nemsokára, a politikai felfordulás hatására külföldre megy, utódja Hubay Jenô lesz, s tizennégy évig marad a posztján. Az ô tanítványa többek közt Geyer Stefi, Gertler Endre, Székely Zoltán, Zathureczky Ede. Hubay igazgatóságának idejére esik az ötvenedik évforduló, ekkor veszi fel az Akadémia Liszt Ferenc nevét, s ekkor avatják fel az elsô emeleti Liszt-szobát is, a mai múzeum elôdjét. Az intézményben már ötvenhárom tanár tanít hatszáznál több növendéket – innentôl kezdve a Zeneakadémia története még olyan címszószerűen is nehezen mesélhetô tovább, mint ahogy eddig, amennyiben lehet egyáltalán címszószerűen mesélni.

Különben is, egy intézménynek megvan a magánélete is, aminek felvillantása nélkül tényleg csak lexikoncikket lehet írni. Egy egyszerű mondat mögött is tragédiák vagy épp boldog, netán derűs pillanatok rejlenek. Azt írjuk például: „Hubay Jenôt Dohnányi Ernô követte a fôigazgatói székben." E mondat mögött a tárgy megalázása, az alany feleségének intrikája és egy miniszter bukása rejlik. Mikor egyszer 1932-ben Hubay vidékre ment, távollétében Karafiáth Jenô miniszter nyugdíjazta, Hubay szerint Dohnányiné sugalmazására. Karafiáthnak le kellett mondania, Dohnányi csak két év múlva lett fôigazgató… Egy másik mondat mögött – Dohnányi 1941-ben lemondott posztjáról – ott a korszak szörnyű történelme: Dohnányi azért mondott le, mert nem volt hajlandó két zsidó tanítványát, Faragó Györgyöt és Major Ervint elbocsátani. Utóda, Zathureczky Ede 1943/44-es tanévnyitó beszédében kijelenti: „Intézetünkben politikának helye nincs" – de hogy a politika olykor mindenhová beerôszakolja magát, azt az ötvenes években épp neki kellett tapasztalnia… Fokozatosan vissza is vonult, aztán meg ki, 1956 végén Amerikába. Viszont ekkor, 1951-ben indul meg, elôször Bartha Dénes, majd Szabolcsi Bence vezetésével a zeneelméleti tanszék (Lendvai Ernô, a nagy teoretikus, Bartók „stílusának", „dramaturgiájának", „költôi világának" elemzôje – három könyvcímet idéztem – korábban, 49-ben végzett zongoristaként. Utolsó éveiben, hetvenedik esztendeje táján, számítógépes kutatóprogramon dolgozott…)

Egy intézmény magánéletét, amibe apróságok is beletartoznak, a legjobban azok tudják felidézni, akik a részesei voltak. Így idézi fel Szigeti József Beszélô húrok című könyvében (1965) Popper Dávid 1905-ös jubileumi hangversenyét, amely „az elsô és utolsó alkalom" volt, hogy fogalmat alkothatott „a virtuózok elmúlt hôs korszakáról, amikor az ünnepelt szólista még rögtönözte kadenciáit elragadtatott közönsége elôtt. Még jól emlékszem az öreg mester tüzes szemére és nemes vonásait keretezô, fehér hajára…" 1908-ban Popper Dávid önmagát Szigeti „alter Schulmeister"-ének, „régi iskolamesterének" titulálva ír valamit az ifjú tehetség emlékkönyvébe, aki néhány évtized múlva Bartókkal és Benny Goodmannel veszi lemezre Bartók Kontrasztok című művét. Nem csupán földrajzilag vannak nagy távolságok egy ember pályáján… Doráti Antal az Egy élet muzsikájában (1985) Weiner Leót idézi meg: „A zenészek zenésze volt, ha ilyen egyáltalán létezik. És par excellence zenész-nevelô. Agglegény és magányos, szívében és agyában örökösen zenével teli. Naponta látni lehetett, amint a lakása és a Zeneakadémia közötti tizenöt perces gyalogútját megtette, majd onnan a Fészek művészklubba ment étkezni, azután haza. Kissé csoszogó járása volt, mindig enyhén elôredôlt, a termete alacsony, köpcös, orra hajlott, alsó ajka kicsit elôreálló, tekintete éles, amolyan sehová-nézô, de mindent látó." Doráti azt is elmondja, hogy Weiner, aki nem játszott jól egy hangszeren sem, „hegedűsöknek úgy játszotta elô a Kreutzer-szonátát, hogy a hegedűt és a vonót két ceruzával helyettesítette, az egyiket az álla alá helyezte – ez volt a hegedű –, a másikat a jobb kezébe vette – ez volt a vonó. Egy-egy ilyen bemutató után a frázis úgy szólalt meg az igazi hegedűkön, igazi vonóval játszva, mintha újjászületett volna." Weinertôl a legnagyobb dicséret így hangzott: „Magából idôvel jó muzsikus válhat." „Akinek ezt a szóbeli érdemrendet a mellére tűzte, azzol hetekig nem lehetett beszélni." Bartók Dorátinak árulta el, hogy a Concerto negyedik tételében a triviális frázis, amely megszakítja a lírai dallamot, Sosztakovics-paródia. Doráti nélkül ezt aligha tudnánk… Földes Andor zongoraművész az Emlékeimben (1995) Dohnányiról ír: „Egy alkalommal az osztály egyetlen nôi tagja, egy bájos, tizenhét éves szôke lány Beethoven Op. 111-es c-moll szonátáját játszotta elôször nekünk – mindannyian visszafojtott lélegzettel figyeltük, és izgatottan vártuk a mester véleményét. Dohnányi nagy odaadással hallgatta végig a két tételt. Amikor a növendék befejezte, Dohnányi odament a zongorához, és úgy lapozgatta a kottát, mintha elôször látná a 111-est. A szobában nôtt a feszültség, szinte kibírhatatlan volt. Dohnányi lassan, nagyon lassan letette a kottát, és a következô mondattal fordult a kolleganônkhöz: »Kedvesem, a megmagyarázhatatlant én sem tudom magának megmagyarázni«, és a zavarodottan piruló lány kezébe nyomta a kottát. Az Op. 111-rôl tartott elôadás ezzel véget ért – és az aznap délutáni oktatás is befejezôdött. Dermedt szívvel hagytuk el a házat – a késôi Beethoven rejtélye még elérhetetlenebb messzeségbe veszett elôlünk…"

Még az is hozzátartozik egy intézmény magánéletéhez, ami nem csak ahhoz tartozik hozzá, s ami elmesélhetetlen, megfejthetetlen: Bartók viszonzatlan szerelme Geyer Stefi iránt, akibe késôbb egy svájci zeneszerzô, Othmar Schoeck is beleszeret, szintén reménytelenül… Vagy akár Nyíregyházi Ervin pályája: csodagyerekként indult, tizenhét esztendôsen már a Carnegie Hallban zongorázott. Révész Géza pszichológus rajta keresztül mutatja be a csodagyerek-jelenséget. Aztán a pálya megtörik – „csak annyi történt, hogy a csodagyerekbôl nem lett csodafelnôtt", ahogy az Akadémia egykori növendéke, majd tanára, a kíméletlenül fogalmazó Molnár Antal írja róla (Magamról, másokról, 1974.). Nyíregyházi működött Hollywoodban kottaolvasó zongoristaként, szórta a pénzt, és aludt parkokban. 1973-ban, egy San Franciscó-i templomban fedezik fel újra, lemezre játssza Liszt néhány művét… Van történet, amit felfogni is alig lehet, kis, buchenwaldi anekdota: „Az egyik SS-tiszt – emlékezik Mihály András, a kamarazene tanára –, aki, úgy látszik, mániákus zenerajongó volt, lehetôvé tette, hogy egy francia hegedűs, Ewitt mester, a párizsi Conservatoire tanára, két cseh muzsikus és jómagam összeüljünk vonósnégyest játszani. Megszólalt Haydn kvartettje, amelyet nyilván nem világszínvonalon keltett életre a mi kôfejtéstôl elgémberedett kezünk. És mégis: mindaz a borzalom, az életveszélynek, a gonoszságnak a táborban állandóan fenyegetô jelenléte egy másodperc alatt eltűnt számunkra, mikor felcsendültek az elsô hangok. Erre csak a zene képes." Egy elmúló század szívszorító, groteszk emblémája, avagy példázat a művészet hatalmáról…

A könyvtárban, az ország legnagyobb zenei könyvtárában lapozom át az évfordulóra megjelent, Nagy tanárok, híres tanítványok című, igen szép és alapos kötetet (pár székkel odébb épp a 180–181. oldal ül, Lendvay Kamilló, aki a jubileumra új művet komponált), folyamatosan olvasva feltűnik, amit persze tud az ember, milyen sokan mentek külföldre: Anda Géza Zürichben halt meg, Anday Piroska Bécsben, Arányi Jelly, akinek Bartók két hegedű-zongora szonátát komponált, Firenzében, Bartók Béla New Yorkban, Cziffra György Senlisben, Doráti Antal Zürichben, Földes Andor Zürichben, Gertler Endre Brüsszelben, Kentner Lajos, aki Bartók második zongoraversenyét mutatta be Magyarországon, Londonban, Sebôk György Bloomingtonban, Serly Tibor Londonban… Az 56-ban elment muzsikusokból egész zenekar alakult, a Philharmonia Hungarica, Doráti velük veszi lemezre Haydn összes szimfóniáit… Ez is mókás adalék a század történelméhez.

A Zeneakadémia, azaz január óta Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, amelynek most Falvai Sándor a rektora, Kedves Tamás a fôtitkára, koncertekkel, kiadványokkal, tudományos konferenciával ünnepelt – az elôadások egyikébôl megtudhattuk, hogy a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Fôiskola 1956. október 22-én vette fel Liszt nevét, van a történelemnek némi humora. Cserébe itt sokat játszották az Egmont-nyitányt… Aztán folytatódnak a hétköznapok, tanórákkal, hangversenyekkel. Nagy tehetségek sora járt ide mindig, nyilván sok nagy tehetség tanul itt most is. Olykor eszembe jut, amit Doráti Antaltól hallhattam: „Az, hogy kinek mennyi tehetség jut, az nem tôlünk függ. Például nekem lehetne tíz kiló tehetségem, de nincs, csak nyolc. Errôl nem tehetek. Mindenkinek véges a képessége. És éppúgy beszélek Goethérôl, mint a villamoskalauzról, akinek most hallottuk a csöngetését. Ô talán tudna egy kicsit szebben csöngetni, hisz elvileg lehet, Goethe írhatott volna egy második Faustot – de valahol megszabták a tehetségük határát. A hiba ott kezdôdik, ha a nekünk jutott tehetséget nem használjuk ki teljesen." Doráti ezt itt is tanulhatta. Az embert kötelezi a hely, ahol tanult – vagy ahol gyerekkorában sokszor üldögélt, mert olyan szerencsés volt, hogy az édesapja vasárnap reggelenként megkérdezte tôle: „Jössz?" n